#6 Part Love Me Like U Do...

#6 Part


- Whitney! - üvöltött Mrs. White a konyhából már harmadjára az emeletre, zárt ajtó mögött tartózkodó elvarázsolt tinilánynak. Azzal nem számolt viszont, hogy a fülhallgató is közrejátszik a lány külvilágtól való elszakításában. Szerelmes, csöpögős slágereket hallgatott és ezerrel Facebookozott. (Hát a menők...) Tipikus délutáni program egy boldog (1 napos) kapcsolatban élő 16 éves hölgynek. Mrs. White megunta a várakozást, dühösen felbattyogott a márványlépcsőn, majd Whitney szobájába lépve visszahőkölt. Ekkora kupit még sose látott ebben a szobában. A ruhák össze-vissza 10-es kupacokban hevertek a szoba közepén. Ásványvizes flakonok voltak mindenfelé a földön. Papírlapok szétszórva a szoba minden szegletében... Müzlis papírok lepték be az egész szőnyeget és az ágyat. Mi történhetett az Ő tisztaságmániás, rendezett kislányával?

- Whitney White! - szólt hangját felemelve, csípőre tett kézzel. Whitney sikeresen visszatért a valóságba, és Anyját látva megállapította, hogy valami nagy baj történhetett. Szeme villámokat szórt felé, karja csípőjén pihent fenyegetőn és a szája szegletében kisebb ráncok jelentek meg.

- Igen? - a helyzet enyhítése érdekében rámosolygott kedvesen Mrs. White-ra, aki tátott szájjal meredt rá, majd a kezével sokatmondóan körbemutatott a szobán, hogy lánya végre észrevegye problémája forrását. - Ja, hogy az. - kuncogott a szőkeség, gyorsan felpattant és az első keze ügyébe kerülő ásványvizes flakont a szemetesébe dobta.

- Nem csak az az egy flakon a baj. - tette karba a kezét felelősségteljesen a főnök. Whitney forgatni kezdte a szemét. Nem volt ideje rendet rakni. Neki annyi elintéznivalója akadt most, hogy van pasija. Ő a világ legelfoglaltabb (meg legboldogabb) embere. Az elpakolás a legutolsó helyen szerepelt a tevékenységlistáján.
- Jó, majd mindjárt rendet teremtek. - azzal a lendülettel visszafeküdt bevetetlen franciaágyára, melyen a takaró rózsaszín és fekete Eiffel-torony mintás volt. Alapból Whitney egész szobája Párizsra emlékeztetett mindenkit, aki valaha betekintett oda. Eleve az ágytakarón is Párizs jelképe díszelgett, de a falon 2 méteres matrica formájában is fellelhető volt. A laptopja színe szintén rózsaszín, tehát beleillett a romantikus hatást keltő szobába. A földön heverő puffok is rózsaszín-fekete-fehér színekben pompáztak körül ölelve egy kis, kerek üvegasztalkát, amit Whitney igazából nem is használt, dísznek viszont tökéletes volt. A szőnyeg is hosszú szőrű, puha, hófehér. Hideg téli estéken a legkényelmesebb. Az íróasztala felettébb egyszerű volt, fehér, sima, a hozzátartozó szék rózsaszín. Összegezve gyönyörű, romantikus szoba volt ez, ami remekül volt berendezve. Jó a stílus Whitney!
- Kislányom, szerettem volna közölni veled, hogy holnap a Jenkinsék által szervezett jótékonysági rendezvényre vagyunk hivatalosak, de ha nem vagy hajlandó rendet teremteni ebben a nyomorult szobában, akkor kénytelenek leszünk itthon hagyni. - mondta végig a mondatot egy levegővel, szenvtelenül Mrs. White és hatásvadászan kiviharzott és bevágta maga mögött az ajtót. Hát mi ez a nő, ha nem Drámakirálynő?
ˇMelanie-ék Jótékonysági-Estje? Ki nem hagyhatom!" - gondolta végig gyorsan W és felpattant, majd nekilátott a szelektálásnak.. hosszú délutánnak nézünk elébe.
Várjunk csak egy percet. Jótékonysági-Est... Oda feltétlenül kell egy partner.
Whitney szinte repült a telefonjáért, és egyből tárcsázta a megtanult telefonszámot.
- Szia édes! - köszönt bele mézes-mázosan Treavis.
- Szia életem! - Whitney gyomrában megint a bizsergés vette át az uralmat és nem bírta abbahagyni a mosolygást, pedig már kellemetlen volt az arcizmainak. Fura dolog ez a szerelem...
- Mizújs? - Treavis kedvesen érdeklődött és várta, hogy Whitney nekikezdjen átlagosan egy órás monológjának, az aznapi tevékenységeit felsorolva. Sose hagyja ki a legapróbb részleteket se.
- Oh, most nem az a fontos, hogy velem mizújs... - basszus, lehet, hogy megússza? Nem kell megint arra figyelnie nehogy a telefon a fülére olvadjon? - Igazából kérdezni szeretnék valamit. - Treavis tudta, hogy nem ússza meg. Megint egy kérdés. Nem fogy ki soha ebből ez a lány?
- Mondd. - sóhajtott egyet a fiú, karba téve a kezét a vonal túlsó végén.
- Eljönnél velem a holnapi Jenkins-Jótékonysági-Estre? - jól hallotta? Jótékonysági-Est? Ahol sok-sok gazdag és befolyásos ember gyűlik össze és előkelően, jótékony célokra szórják a pénzüket? Ez az a rendezvény? Már elhívja magával Whitney? Hát ezt nem hiszi el, hogy ilyen nagy szerencséje van... Ez a lány szerelmesebb, mint gondolta... És ezt feltétlenül ki kell használni.

*Dean szemszöge*

Esküszöm, nem tudom mi ütött belém. Mi volt ez? Mit tettem?
Melanie-ra meredtem, vártam tőle esetleg valamiféle reakciót. De csupán a meglepettséget tudtam leolvasni finom vonásaiból. Hirtelen a szemei a földet kezdték el pásztázni, tehát eléggé zavarban volt. Nem csodálom, én is valami ehhez hasonlót éreztem. Ruháját kezdte piszkálgatni. Hófehér arca rózsaszínes árnyalatba váltott át. Elpirult... Ez vajon azt jelenti, hogy tetszett neki, vagy kínos számára a helyzet? Mondjon már valamit! Én képtelen vagyok megszólalni... Na, de légy már férfi, Dean! Végül is te csókoltad meg, ha már volt benned ennyi bátorság, akkor ezt is simán megcsinálod. Mondj valamit!
- Szóval... - köszörültem meg torkomat. Nagyot nyeltem, nem igazán tudtam mit kezdeni a helyzettel, hiszen még nem volt ilyen... Vagyis smároltam már, nem is egyszer, de ehhez hasonló soha nem volt. Rövid volt, édes és finom. Epres szájfénye nyomát még mindig éreztem a számon. Feltűnésmentesen megnyaltam az alsóajkam, hogy újból megízleljem. Hihetetlen nagy vágy fogott el. Folytatni akartam. Most, azonnal! Bááár, elég furán venné ki magát, ha csak úgy egyszerűen letámadnám megint. Ez is elég sok(k) volt már neki.
- Szóval.. - ismételte meg előző mondatom és biztatóan rám mosolygott. Viszonoztam a kedves gesztust és vártam. Hosszú másodpercek teltek el. Soha olyan lassan még nem telt az idő, mint akkor. Ott ültünk egymással szemben. Szemkontaktust most már egy pillanatra se szakítottuk meg. A levegő izzott körülöttünk, nem éreztem még semmi ehhez foghatót. Egyszerűen nem bírtam tovább.. Muszáj volt újra éreznem epres szájfénye ízét és a Orbit rágó után maradt enyhén mentolos szájízt. A haja illata bódító hatással volt rám, csak néztem és néztem... Ekkor, hirtelen felém hajolt és önszántából, magától rátapasztotta ajkait az enyémre... Ez nem olyan csók volt, mint az előző... Oh, ez sokkal másabb volt. Ez szenvedélyes volt, és érzelemmel teli. Nyelvemmel utat törtem magamnak, és megtaláltam az övét. Érzékin csókolt, égetett a vágy... Kezemmel végigsimítottam a karján, majd derekára helyeztem... aztán lejjebb... durván belemarkoltam formás fenekébe. Enyhe sóhaj hagyta el a száját, amitől rendkívül beindultam. A csók szenvedélyesből vaddá váltott át. A hajamba túrt én meg hirtelen felindulásból magamra fektettem. Nem ellenkezett. Tovább csókolt, a kezeim meg felfedezőútra  indultak a testén. Közben Ő is simogatott ahol csak ért, vagy éppen a hátamat karmolta... Istenem! Testünk egybeolvadt, a csípőjét az ágyékomnak nyomta. Muszáj tovább mennem. Nyakát kezdtem csókolgatni, és finoman lefejtettem róla a lenge, piros blúzát és megpillantottam fekete, csipkés melltartóját. Ő is az ingem felé nyúlt éppen, de...
- Várj! - mondta végül halkan és legurult rólam. Mellém feküdt és megfogta a kezemet. Hallatszott a hangján, hogy alig tud levegőt venni. Oh, hát ilyen lélegzetelállító voltam? Mondjuk én is inkább lihegtem most, mint lélegeztem...
- Tudom. - persze, hogy tudtam mire gondol. "Oh, csak nem fekszek le Dean-nel, hiszen csak barátok vagyunk.. extrákkal.." Tudom, tudom. De nem is lefeküdni akartam (ez hazugság, hiszen ez is benne lenne a pakliban) hanem megmutatni, hogy... Tetszik. Vagyis, vonzódok hozzá. Nagyon. Nagyon-nagyon. Az már tetszésnek számít nem? Azt nem tudom, hogy van e olyan erős, mint amit Whitneynél éreztem... Nem is emlékszem már rá, hogy mit éreztem Whitneynél... Oh istenem!
- Most, lehet, hogy mennem kéne... - ne csináld Mel! Nem teheted ezt velem! Itt hagysz a gondolataimmal? Felér egy gyilkossággal.
- Nem gondolod, hogy meg kéne beszélni? - próbáltam finoman az értésére adni, hogy nem kóser ez a "lelépünk a magyarázat elől" dolog. Csak mondani kéne valamit.. Akármit.
- Meg kéne, de nem most. Át kell gondolnom. - állt fel mellőlem és blúza után nyúlt. El akartam kapni a kezét, de meggondoltam magam. Ha át akarja gondolni, gondolja. Én addig meghalok az idegességtől.
- Rendben... Akkor majd átbeszéljük? - álltam fel én is és segítettem neki a kabátja felvételében. Ő rám nézett és megint éreztem azt a bizonyos feszültséget. Vonzott az ajka egyszerűen, de nem támadhatom le. Hiszen "Át kell gondolnia".
- Mt szólsz a holnaphoz? - hát ez gyors. Egy nap alatt sikeresen át tudja gondolni? Még szerencse...
- Nekem jó. Majd hívsz? Vaaagy hívjalak? - eszembe jutott, hogy a barátnőjét a pasinak kell felhívni... Szóval ha mi most járunk esetleg, akkor csak ne Ő keressen...
- Hívhatsz, ha szeretnél... - trükkös a kicsike. Na jó, akkor kénytelenek leszünk felhívni. - Délután lehetőleg. - tette hozzá gyorsan. A táskáját a vállára kapta és rám nézett. Talán... csókra vár? Mert ha igen, nincs ellenvetésem.
Közelebb hajoltam hozzá, ő meg becsukta a szemét. Hát, csak arra várt. Az ÉN Melanie-m!
Már éppen elcsattant volna a búcsúcsók, de ekkor mindkettőnk telefonja jelezte, hogy üzenetünk érkezett. Ez tönkretette a pillanatot teljesen. A telefonunkért nyúltunk és dühösen megnyitottuk az üzenetet. Whitney küldte, ugyanaz a szöveg: "Drága barátocskám! Ezennel szeretettel meghívlak Jenkins család által szervezett Jótékonysági-Estre. Hivatalosan már rajta is vagy a vendéglistán. Kiöltözős buli, várunk szeretettel.  Holnap 18:00-kor a Dourtminger-központ báltermében. Szeretettel: Whitney White"
Melanie szülei szervezték a partit, de úgy néz ki Mel nem igen tudott róla. Kikerekedett szemmel bámulta a telefonját.
- Minden rendben? - kérdeztem az elég megrökönyödöttnek látszott Melt.
- Persze, csak a szüleim szerveznek holnapra egy Jótékonysági-Estet és még nincs is partnerem. - sóhajtott egyet. Hát nem hiszem el, akkor én most mi vagyok? Ja, leesett. A pasinak kell megkérdezni, értem máááár. Cseles.
- Leszel a partnerem Mel? - nyújtottam felé a kezemet, Ő meg szívélyesen elfogadta.
- Persze, hogy leszek. Úgyis meg kell beszélnünk sok mindent... - majd pipiskedve adott egy kis szájra puszit búcsúzásképp, majd elment...Én meg csak ott álltam és semmit sem értettem.
Nem tudom milyen érzés kavargott bennem, de egy biztos, az már nem baráti alapú volt. Vagy hihetetlen vágy és vonzalom egyvelege, vagy... szerelem.


Hááát, remélem elnyeri a tetszéseteket, hamarosan itt a következő rész:) Néha azért írhatnátok egy-két megjegyzésecskét :D Nem ártana a visszaigazolás ;)
Bye-bye: Dreamer