#1 Part
- Mondtam Robert, hagyj békén! - üvöltötte Mrs. White önkívületi állapotban. Szempilla festéke végig folyt az arcán a sok sírástól. Whitney úgy saccolta, hogy a konyhában robbant ki az újabb vita. Annak ellenére is hallotta az üvöltéseket, hogy a fülhallgatójából hallgatta maximum hangerővel a Bad Day-t Daniel Powter-től. Nem mellesleg a emeleti szobájában volt... Tina ült mellette mellkasához húzott lábakkal, könnyes szemmel. Daniel a szobaajtó előtt ült, velük szemben. Whitney úgy tett, mintha a külvilágban történő dolgok számára teljesen ismeretlenek lennének, pedig jól tudta mik a következmények.
- Azonnal gyere vissza! - ordította Mr. White, léptei felhallatszottak a White-barakkba. Daniel nem tűrhette tovább. Felállt és kivágta az ajtót. Whitney csak a távolodó alakját látta. Rögtön lekapta a fejéről a fülhallgatót és rohant utána, Tina meg sem tudott mozdulni. Még csak 9 éves volt... Nem értette az Ő szülei miért nem élnek olyan harmonikusan, mint a barátnőié. Nem értette miért kell azt játszani rendezvényeken, hogy Ők a tökéletes család mintapéldája, miközben egyáltalán nem, meg se közelítik. És végképp nem értette, hogy miért ilyen szülőket kapott a Sorstól, miközben Ő az égvilágon semmi rosszat nem követett el.
- Anya, Apa hagyjátok már abba! - emelte fel a hangját Daniel, amint leért a konyhába. Szerencsére semmilyen veszélyes fegyver nem volt a szülőknél, csak a hangjuk. Az is épp elég volt. Whitney is berontott a helységbe Daniel mögé állt védekezőn.
- Daniel takarodj ki innen!- mondták szinte összhangban a viszálykodók, azért ismét egymás felé fordultak és folytatták, ahol abbahagyták. A semmin veszekedtek, ismét.
- Elég volt! - szállt be Whitney. Nem akarta tovább ezt.. az egészet. Inkább elköltözik, csak ne kelljen tovább elviselnie. Bizonyításképp felrohant a szobájába, hogy előbányásza előre megpakolt rózsaszín, gurulós bőröndjét. Amióta ez tart a szülei között (megközelítőleg egy éve), azóta a szekrénye mélyén rejtőzik egy bőrönd, készen arra, hogy Whitney, ha megelégeli a vitákat, csupán felkapja és elszökjön. Itt volt az ideje. Whitney lesietett a lépcsőn, kezében a bőrönddel, nyomában a könnyes szemű Tinával, aki nem tudta mire vélni hogy nővére egyszer csak elmegy.
- Whitney White! Te hová mész??! - őrjöngött a szétsírt szemű Mrs. White. Alapból gyönyörű nőként tartották számon a városban. Olyan szép szőke melírozott haja volt, mint lányának, szeme gyönyörű mogyoróbarna. Testét rendesen karbantartotta, Whitney nővére is lehetett volna. Apró ráncok jelentek meg pár éve a szeme sarkában, ami csak "anyukásabbá" tette. Szép volt, és ezt Mr. White-on kívül minden más férfi is tudta a városban... talán éppen ezért akadt ki a férjecske..
- Elhúzok innen, nem bírom tovább! - vettem fel márkás cipőjét Whitney, majd kabátjáért nyúlt.
- Nem mehetsz te sehová! - Mr. White rávillantotta jéghideg tekintetét. Gyönyörű kék szeme volt, de ha belenéztél nem éppen a gyönyörűség jutott róla eszedbe...
- De igen. Csak akkor maradok, ha mostantól ti ketten - itt a szüleire mutatott. - nem beszéltek többet egymással, ha mi itthon vagyunk. - szögezte le a szőke szépség.
- Te nem mondhatod meg nekünk, hogy mit csináljunk! - állt elé fenyegetően az Apja. Daniel ekkor beugrott a két feldühödött fél közé, így Ő került szembe feldúlt Apjával.
- Apa, mi most felmegyünk aludni, ti meg ne szóljatok egymáshoz. - Daniel határozott és tiszteletet parancsoló hangja töltötte be a konyhát és csendre bírta a szülőket. A White gyerekek kivonultak a konyhából, még pár percig hallgatóztak, s mivel nem hallottak hangfoszlányokat sem, feltehetően megértették Daniel kérését... (parancsát inkább...)
Felcipelte Whitney a bőröndöt és úgy döntött, hogy lefekszik aludni. Túl sok volt számára ez a mai nap.
Másnap Whitney egy reményteli péntekre ébredt, egyből kipattant az ágyból, megvetette azt gyorsan és rohant a fürdőszobába készülődni. Letussolt, feltett egy kis szempillaspirált és szájfényt, megfésülte szőke hajzuhatagát és felöltözött egy kényelmes kis farmer-pulcsi összeállításba. A fekete pulcsin a "Flawless" szó volt látható, és ez némiképp maga volt az igazság. Tényleg hibátlan volt. Csak a családjában volt hiba...
10 perccel később már a reggel croissaintját majszolgatta a ház előtt, közben a Mizo Light Kakaóját iszogatta (hiszen vigyázunk az alakunkra :D ) . Várta Melanie érkezését, de köztudottan barátnője nem volt épp a pontosság mintaszobra... De már megszokta. Legalább volt ideje a reggelijét megemészteni. Csupán 15 percet késett Melanie... Mint mindig. Leparkolt Apuciéktól kapott kanárisárga Porsche-jával a felhajtóra és Whitney odamasírozott mellé, majd nőiesen, légiesen bepattant az anyósülésre.
- Csá csaj! - üdvözölte udvariasan Mel Whitneyt. Miss White imádta barátnője vagányságát. Őt szülei mindig udvariasságra nevelték és meglepte Mel mássága. Talán ezért is lettek legjobb barátnők. Az ellentétek vonzzák egymást.
- Szia Mel! - a tükörbe gyorsan lecsekkolta a séróját, hogy tuti jól nézzen ki. Hiszen nőből van. A kocsiban is tökéletesen kell kinézni.
- Mesélj, látszik hogy nyúzott vagy. - Whitney azt kedvelte még Melanieban, hogy feltétel nélkül, mindig tudja, hogy mi jár a fejében. Mindig észrevett mindent. Ha éppen másnapos volt, vagy szomorú, vagy nagyon boldog, vagy egyszerűen csak megjött... a tudjuk mi. Mindent. Talán olvas a gondolataiban? Azon se lepődne meg.
- Háború - csak ennyit kell mondani, Mel egyből ért mindent. Tudta ilyenkor mi a teendő. Betette
Bee Geestől a Staying Alive-ot tudta, hogy ez majd mosolyt csal barátnője arcára. El is érte a célját, együtt énekelték a suliba vezető úton a röpke 30 éves számot. Tényleg jó lenne életben maradni mindazok után, ami a White Rezidencián történik.
Amint beértek a Renée Andrews parkolójában észrevettek egy hatalmas Jeep-et, amit addig még sosem láttak... Kinek lehet vajon új kocsija? Minden gazdag csemetének már meg volt a kocsija, ki vett csak most, áprilisban?
- Kié ez a monstrum? - kérdezte Mel, miközben bevágta maga mögött a Porsche ajtaját.
- Azt hiszed én tudom? - mormogott vissza Whitney, közben le se vette tekintetét a gyönyörű fekete óriásról. Elindultak lassan a bejárat felé, csatlakoztak az ajtó előtt álló bandájukhoz.
- Szervusztok barátosnéim! - köszönt Freddie. Kissé forró volt a srác, de ezért volt olyan szuper barát. Whitney imádta, vicces, aranyos és megértő volt. Ja, persze, és megbízható. Ez volt a legfontosabb White kisasszony számára egy emberben. Akire rá tudta bízni a titkait, azt a barátjának tekintette, aki csak egy picit is pletykálkodott, azt egyenesen ki nem állhatta.
- Minden okés drágám! - nevetett fel Whitney. - Nem úgy volt, hogy leszoksz a cigiről? - kérdezte csipkelődve Freddietől, aki már a 3. cigijét szívta, persze Whitney csak erről az egyről tudott, de maradjon is inkább így...
- Háááát, úgy lett volnaaa, de tudod, a pasim is cigizik. - ekkor a mellette álló srácra mutatott, akit eddig Whitney észre se vett. Helyes srác volt, még W is bepróbálkozott volna de hát így... :)
- Ja értem... - szégyenlősen elmosolyodott a kezét az új srác felé nyújtotta. Illik bemutatkozni, vagy nem? Lehet, hogy nem. A srác elég furán nézett rá, kábé, mint egy leprásra. Gyorsan visszahúzta a kezét maga mellé W és inkább csak simán bemutatkozott. - Whitney White vagyok örülök!
- Tudom. - felelte a srác. Hát okéé. Akkor ne mondd meg a neved!
- És te...? - próbálta rávezetni kedvesen, arra, hogy kicseszettül itt lenne már az ideje annak, hogy bemutatkozzon ez a nyomorult mugli.
- Ja Drew. - mondta, aztán visszafordult Freddiehez. Hát jó. Nem nyerte el Whitney tetszését, az fix.
- Menjünk, mindjárt kezdődik az óra. - mondta Mel, és mindenki szedelődzködni kezdett és gyors berohant társaság. Egy valaki hiányzott Whitneynek nagyon. Dean... De hol van?
- MEL! - üvöltötte a 20 méterrel előtte futó barátnőjének. Mindenhonnan özönlöttek a gimisek. Becsengettek már 10 perce, tehát megindult a rohanás az órákra.
- MI AZ? - üvöltött vissza, de persze, cseszett megfordulni. Whitney rohant utána, próbálta beérni.
- HOL VAN DEAN? - már csak 10 méter választja el Meltől, mindjárt ott lesz.. Oh, csak ne lenne ilyen magas a cipő sarka...
- Honnan tudjam? - vette lejjebb a hangerőt Mel, hiszen már ott toporgott mellette W.
- Nem tudsz róla semmit? - értetlenkedett tovább a szőkeség. A telefonja után kapott gyors, hogy megtudakolja Deantől, hogy pontosan hol a viharban van.
- Nem, semmit. - beértek a terembe és ledobták a cuccaikat. W gyorsan bepötyögte Dean számát, amit természetesen fejből tudott és szólította.
- Halló? - vette fel Dean, elég álmosnak tűnt a hangja.
- Ne mondd, hogy csak most keltél! - akadt ki Whitney. Dean is olyan, mint Mel. Állandóan késik, elalszik. Whitney valahogyan vonzza az ilyen szétszórt embereket...
- Akkor nem mondom, de így van. Basszuuus! Hány óra?? - hallatszott, hogy kiugrik az ágyból és elkezd rohanni.
- 8:00 - mosolyodott el W. Tudta, már csak 10 perc és köreikben köszönthetik Mr. Andersont. - Várlak! - rakta le nevetve a telefont, aztán Melhez fordult. - Mindjárt itt lesz.
- Elaludt mi? - ők hárman tényleg mindent tudtak egymásról. Jobban ismerték egymást, mint a szüleik őket.
- Aha. - röhögte el magát W, aztán leült a helyére, mert érzékelte a többiek viselkedésén, hogy belépett a tanár, Mr. Rose.
- Üdvözöm a kedves 10. B osztályt. Ülj le Mike! - süvöltötte a hátsó padon álló (Álló!) Mike Foldmannek. - Szóval, drágáim, szeretnék bejelenteni nektek egy újdonságot. Új osztálytársatok lesz, és itt áll kint, behívhatom közétek? - vigyorgott csúnya sárga fogsorával az osztályra. Oooh, szóval a Jeep ezé az új gyereké... Hmm, Whitneyt kezdte nagyon érdekelne ez a "friss hús".
Ekkor belépett Ő... Whitneynek először elállt a lélegzete, aztán gyorsan másfelé nézett, mert a srác pont Rá nézett. Életében nem látott még ilyen helyes srácot... Az a tökéletes hosszúságú szőkésbarna haj, a sötétbarna szemek... Ámulatba ejtő! Jézusom, milyen szája volt! Whitney legszívesebben ráugrott volna és addig csókolta volna, amíg csak tudja... És az a test! Hát hihetetlen! Miért nem jött hamarabb? Hagyta, hogy Whitney itt rohadjon nyomi pasik között? Hagyta, hogy azt higgye, hogy nincs esélye normális pasit szerezni? Hogy lehet ilyen szívtelen? Minden megbocsájt neki, csak vegye feleségül! Oooh mamááám! Idenéz. Mit csináljon??? Piszkálja a haját?? Neeem, az feltűnő. Valamit irkáljon a füzetébe? Ohhh ne legyél már ilyen szánalmas!! Akkor mit? .... Nézzünk vissza rá. Legyünk bátrak. Mély levegő...
W felnézett a srác szemébe. Most is Őt bámulta. Úristen, de helyes! Na jó, elég volt, a végén azt hiszi, hogy érdekli Whitneyt egy Ilyen srác... (nagyon is érdekli természetesen, de azt kell elhitetnie, hogy nem is érdekli... erre buknak a hímek.. elvileg..) Újra a tolltartóját bámulta, mintha valami rendkívül érdekeset fedezett volna fel.
- Gyermekeim, Ő itt Treavis Black... - ezután már csak elmesélte az eddigi élettörténetét a lehengerlő srácnak, W-t viszont nem izgatta... Ő csak szemezgetett az idegennel... Black and White... Úgy tűnik az ellentétek tééényleg vonzzák egymást...
Ekkor betoppant a kis későnk...
Remélem tetszik az első rész, olvasgassátok drágáim:) Majd hozom a következőt, ha tetszik, de kommentekben tudjátok ezt megmutatni :) Kommenteket Drágáim! <3
Bye-bye: Dreamer